A védikus tudomány három alapvető erőt (Gúna=szál, fonal) különböztet meg, amin keresztül az őstermészet megnyilatkozik:
- Radzsasz: a mozgásba hozás ereje, ösztönző, aktív, tevékeny elv,
- Tamasz: kötött erő, az összetartozás, az ellenállás, passzív elv,
- Szattva: magasabb törekvés, a hit fénye, a könnyűség, a szellemiség ereje.
A mi világunkban (3. dimenzió) a fenti három erő egyensúlya tökéletes formában nem tud megnyilvánulni, de törekedhetünk rá, hogy a három erők egyike se nyomja el túlzottan a másik kettőt. Az ilyen erők együttműködése egy szép fonathoz hasonlatos, ahol minden szín közel egyformán érvényesül. Ha bármelyik erő túlsúlyba jut a másik kettő kárára, kibillen a harmónia, örvénylés keletkezik. Az őselvek természetük szerint erőfölényre törekszenek, mintha egy állandó birkózás folyna közöttük. A győztes egy ideig uralkodik, majd ismét elmozdulás következik be.
A három Gúna működését az alábbi – szobrászról szóló- példán át érthetjük meg:
A szobrász látomása a szoborról a Szattva, a vésőt és kalapácsot mozgató keze a Radzsasz, az alapanyag, amit formál a Tamasz. Ha a képzelet, a gondolatok (Szattva) a szoborról eluralják a szobrászt, sosem készül el a mű, mert nem csinálja (Radzsasz). Ha a cselekvés (Radzsasz) jut túlsúlyba, ihlet és látomás nélkül csak formátlan torzót hoz létre az eszeveszett kopácsolás. Ha az alapanyag (Tamasz) nem megfelelően szilárd, a műnek nem lesz tartós alakja, összeroskad az ütések alatt. A túl kemény anyag (Tamasz) sem megfelelő, mert hiába van látomás egy csodálatos szoborról, az erő és a mozgás (Radzsasz) nem bírja formálni.